Idő...

   Az idő furcsa dolog... Soha nincs belőle elég. Ha egy nap 24 helyett 48 órából állna, akkor is kevés lenne sokszor. A sok "csak még egy perc", vagy "csak még egy kicsit" csapdájába esünk gyakran. Kevés az idő, mindig rohanunk, soha nincs készen tökéletesen semmi, mindig találunk valamit, amire kellett volna még idő.

   Reggelente ébredéskor elhangzik az elhíresült, "csak még öt percet" mondat. Munkahelyen a "ha csak még 2 percem volna". A nap végén pedig gyakran a "ha még egy órám lenne". Búcsúzkodáskor "elég csak egy perc". Az életből is elég lenne, ha "csak egy perccel tovább tartana". Vizsgáknál pedig, ha "csak egy órával előrébb lennék már". Minden csak nézőpont kérdése.

   Az idő furcsa, érdekes viszonyítási alapot ad. Amikor kicsik vagyunk, mind felnőttek akarunk lenni. Amikor észrevétlenül szaladnak az évek és felnövünk, mind újra gyerekek... Nemrég még úgy nézelődtem az üveggömbök és fenyődíszek közt az üzletekben, hogy "még csak november közepe van, hova sietnek a karácsonnyal ennyire?"

   Azóta csak teltek a napok, minden ment a maga menete szerint. Munka után haza, főzni, talán egy sétát tenni, beszélgetni, és már alszik is az ember lány... Sehol még egy doboz, amit a karácsonyfa alá tehetek, sehol egy finom mézeskalács, csak azt veszem észre, hogy megint eltelt egy újabb nap... És én megint nem írtam. 

   Eldöntöttem, hogy ennek véget fogok vetni, amit szeretek, arra időt szánok, arra sort kerítek, mint, például a családomra. A barátaimra. A szeretteimre. Az állatkáimra. A blogolásra. A fotózásra. A tornára. Az olvasásra. A karácsonyi készülődésre. A múzeumokra. A kiállításra.

   És, ha már kiállítás és múzeum. :) Anyuval csináltunk egy Anya-lánya randit. Megnéztük a váci múmiákat, mielőtt elvitték volna őket, és a Benczúr-kiállítást is. És eközben végig beszélgettünk. Rengeteget. Szeretek Anyuval múzeumba járni, mert nem siet, nem rohan, időt szán mindenre, mindent feltérképez, megfigyel, és mindig tud valami újat, okosat, számomra meglepőt mondani.

   A csodálatos kiállítások után, amikor lelkesen kocogtunk a kabátunkért a ruhatárba, hogy induljunk tovább vásárolni az Árkádba, egy hihetetlenül aranyos dolog történt. :) A Móra Ferenc Múzeum vezetője hozott egy nagy tálca zsíros kenyeret, amin őrölt, piros paprikával voltak rajzolva csillagok, fenyőfák, macik, és megkínáltak bennünket. 

   Nem tudom, utoljára mikor esett ilyen jól zsíros kenyér. :) Anyuval összemosolyogtunk és vettünk egyet-egyet. Ezután még boros teát is kaptam. :) Számomra az a leginkább meglepő, hogy ez a mai világban sajnos nem jellemző. Sem ez a magas fokú közvetlenség, sem ez a kedvesség és önzetlenség... El nem tudom mondani, mennyire jól esett, milyen örömmel fogadtuk a kedvességüket. :) 

   Ha másért nem, ezért megérte felkelni, hogy ennyi jót kaptunk. :) Szeretnék én is így élni, ilyen ember lenni. Mert jónak lenni jó. És adni is jó. Szívből, szeretettel. :)

   Remélem csodálatosan telt a hétvégétek és elnézitek nekem, hogy tartottam egy hosszabb szünetet. Végre visszataláltam önmagamhoz, így várhatók a további bejegyzések. :) Csodálatos hétkezdést kívánok mindenkinek. :)

a Macsek =(^.^)=

My first... :)

Hello Christmas :)

From my Mommy <3 :)

I love these foggy mornings...

Arthur :)

Az idei első hó :)

Tigrissel <3

Night snack <3

:)

Winter wonderland

<3 :)

Szundi-cica :)

A szarvas

<3

I love it... <3