Ez az írás most nem lenne itt, ha nem olvasom el egy kedves Barátom mondatait. Néha egy pici "segítség" is elég, hogy magad is erre az útra lépj. Egy kis beismerés senkinek sem árt. A teljes beismerés pedig végképp nem. Ideje rendbe tenni a dolgokat, végérvényesen. Tudni, ki vagyok, mi a célom, hol a helyem a világban. "Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek!"
Én alapjáraton mindig egy ítélkező, bíráskodó ember voltam, aki a saját szabályai szerint él. Másokat nem figyelembe véve, nem tisztelve, nem becsülve. Csak az a jó, amit én kitalálok, csak úgy, ahogy azt kitaláltam, és úgy is lesz. Nem helyes. Nagyon nem. Milliónyi, milliárdnyi ember él a világon. Nem kell alkalmazkodni mindenkihez. De törekedni lehet a legjobbra, arra, hogy a környezetedben boldogok legyenek az emberek, elégedettek, ahogyan Te magad is... Nem lehetetlen, hogy mindenkinek jó legyen.
Ez viszont bonyolult és nehéz. Nagyon. Ki szereti, ha az arcába vágják az igazat? És mekkora százalék az, aki még be is ismeri, hogy ez bizony így van? Gyakran a leginkább egyértelmű dolgokat nem vesszük észre. Könnyezik a szemed, annyira szúrja az igazság, mégsem látod. Nem akarod látni. Ahogyan azt olvastam, ideje beismerést tenni.
Nem voltam alázatos. Tanulom. Döccenőkkel. Nehézségekkel. Sok-sok hasraeséssel. De még mennyivel! Fáj. Rossz. Ideje alázatot tanúsítani az iránt, akit szeretek. Lehet az szülő, barát, unokatestvér, párkapcsolat, haver. Ember vagy állat. Teljesen mindegy. Mind egyenlők vagyunk, nem jobbak, nem rosszabbak másoknál. Én egy követelőző, másokra tekintettel nem lévő, egoista voltam.
Furcsa, mert ahogy leírtam, megint más. Azt hittem, ha leírom csak még inkább tudatosítom magamban. De nem. Fáj tudni, olvasni, látni. Nehéz nyitottnak, elfogadónak, befogadónak lennem. Ám mégsem lehetetlen. Ideje az önzőséget, az egot, a sérelmeket, a ragaszkodást levetkőzni. Hihetetlenül nehéz. De egy lépéssel közelebb érzem már magam. Nincs halogatás. Szépítés. Ez nem fogyókúra, hogy "majd holnap". Itt és most van.
Vagy most nekikezdek és kinyitom a szemeimet, vagy sosem fogom. Kényelmes a langyos pocsolyában ülni. Langyos, körül ölel, simogat. De ez meddig mehet így? Ez kinek jó? Így csak ülök egy helyen, ahol elvagyok ugyan, de minden másról lemaradok. Ideje élni. Kimászni. Lehet, hogy hideg lesz, mocskos leszek. De le lehet tisztítani magam, megszárítkozni, és elkezdeni élni.
Örök érvényű gondolat: "Amíg magadnak nem vagy fontos addig senkinek sem vagy az." Ideje, hogy magamnak is fontos legyek, tiszteljem magam. Másokat is. Nehéz. De mi nem az? Azt hiszem, nem hivatkoztak erre, hogy fáj és nehéz, amikor a világra jöttem sem. Ideje felnőnöm, felnőttként élnem, felelősséget vállalva magamért, a tetteimért. Nőként élnem, léteznem, viselkednem. És Emberként. Igen, nagy E-vel. Nem önző, egoista, rinyálós libaként. Másokat ítélve, bírálva. Hanem elfogadva, nyitottan feléjük fordulva.
Ha valakit érdekel, nyomon követheti itt. Öveket becsatolni, rázós menet kezdődik. Sokat fogok sírni, nevetni, csak lenni, dühös leszek, mérges, csalódott, néha felhőtlenül boldog, elégedett. Nem ígérem, hogy mindent leírok, mert nem ez a lényege. Magamban kell megoldanom, megélnem, helyre raknom. De azt sem tartom kizártnak, hogy néha megosztom az érzéseimet.
Csodás napot kívánok Nektek, sok napsütéssel!
a Macsek =(^.^)=
