2013. december 31., kedd

2013/2014

Ha a 2013. évről gondolkodom, akkor azt kell mondjam, hogy ez nem az én évem volt. Ugyan sok meglepetés ért, és potzitív dolgok, mégsem érzem magaménak. Ennek ellenére jó év volt. Mindennel együtt. :)

Ám azt érzem, a 2014 az én évem lesz. Valamiért reményem és bizalmam van benne. És erre az évre egy teljesen új ötletem. :) De erről majd időben tudni fogtok. :)

Köszönöm mindenkinek, aki 2013-ban olvasott és követett. :) Békés, boldog új(abb) ėvet kívánok Mindenkinek!!! Élvezzétek a változást és vigyázzatok Magatokra! :)

a Macsek =(^.^)=

2013. december 28., szombat

Boldogság :)

Nagyon sokáig nem tudtam, hogy mi is az a boldogság. A tárgyakban kerestem a boldogságomat, a kézzel fogható dolgokban. Fogalmam sincs miért. De egyet tudok: nem találtam meg. És ráadásul nagyon sokáig nem is jöttem rá, hogy miért nem. Csak a hiányát tapasztaltam. De azt nagyon.

Furcsa érzés, amikor nem tudod, hogy mi hiányzik, csak annyit érzel, hogy nem teljes az életed. A bizonyosság érzése. Tudod, hogy olyan hiányzik, amiről nem tudhatod, hogy mi is az... Amit nem tapasztalsz, nem tudhatod, mi az, ami hiányt ébreszt. És az nem is hiányozhat.

Örülni tudtam, és azt hittem, hogy megkaptam maradéktalanul a teljes boldogságot is. De nem. Tévedtem. Nem fogadtam el magam, nem szerettem magam. Nem voltam békében a bennem és körülöttem zajló változásokkal, dolgokkal. Nem voltam befogadó és elfogadó.

De, ha azt érzed üres vagy, és ez az üresség lassan elkezd fájni, akkor bizony magadba nézel, és elkezded lassan felkutatni az okot. Én megtapasztaltam és felkutattam. Azt is tudom, hogy mi tett igazán boldoggá. Én magam elsősorban. Az elfogadásom magam- és mások irányába. A belső béke, elfogadás. A türelem, megértés, szeretet, szerelem.
A családom és a szeretteim tettek teljessé. Rájöttem, hogy Ők a mindeneim. Velük vagyok önmagam. Az, aki. Akármi történjen, Ők itt vannak nekem, velem. És én is Velük, Nekik. Így teljes az életem. Szeretem Őket, Velük teljes az életem, és Velük vagyok teljes én is. Hálás vagyok, hogy olyanok, amilyenek és, hogy vannak. Szeressétek Ti is Őket, amíg megtehetitek.
Csodás vasárnapot, és pihenést kívánok Mindenkinek!

a Macsek =(^.^)=

A vacsoraasztal :)

Csodálatos naplemente <3

Borult időben

Rėgi idők emléke

Vadszőlő

Fickó :) <3

Tisza

Régi emlékek

Árvízi napsugarak

Kóbor "medvék" :)

A kagylóhalászok :)

Készülnek a művek :)

Napkelte a konyhából

"Összebújva"

2013. december 25., szerda

A karácsony... :)

Valahogy nem volt ez elmúlt években ilyen karácsonyom... Mindig azt éreztem, hogy nem tartozom sehová... Nem találtam a helyem, nem volt meg bennem az ünnep izgalma, a várakozás, készülődés. Hiányzott a varázs.

Vártam a karácsonyt, hogy mit eszünk, mit kapok. De nem volt teljes. Ez az idei év pedig teljesen más. Minden más, nyugodtabb, meghittebb. Él a varázs. Már hetekkel az ünnep előtt a díszek között válogattam, azon morfondíroztam, hogy milyen fenyőfát szeretnék, milyen sütit, milyen jó is az egész szobát betöltő fenyőillat, és az izzók villogó fénye...

Idén nem érdekelt, hogy kapok-e valamit, hogy mit fogok enni. Örültem, hogy a családommal lehetek. A sok karácsonyi műsornak, ami a tv-ben megy. A kedves történeteknek. A vidám estéknek az asztal körül. A nevetésnek. Bár nincs hó, mégis teljes az ünnep. A szeretteimmel. Köszönöm a szeretteimnek és a családomnak. Életem egyik legjobb karácsonya. :)

Remélem a Tietek is hasonlóan csodásan telik, ahogy azt szerettétek volna. Kellemes pihenést Mindenkinek! :)

a Macsek =(^.^)=

My wonderful present :)

Our wonderful Xmas tree :)

2013. december 15., vasárnap

Idő...

Az idő furcsa dolog... Soha nincs belőle elég. Ha egy nap 24 helyett 48 órából állna, akkor is kevés lenne sokszor. A sok "csak még egy perc", vagy "csak még egy kicsit" csapdájába esünk gyakran. Kevés az idő, mindig rohanunk, soha nincs készen tökéletesen semmi, mindig találunk valamit, amire kellett volna még idő.

Reggelente ébredéskor elhangzik az elhíresült, "csak még öt percet" mondat. Munkahelyen a "ha csak még 2 percem volna". A nap végén pedig gyakran a "ha még egy órám lenne". Búcsúzkodáskor "elég csak egy perc". Az életből is elég lenne, ha "csak egy perccel tovább tartana". Vizsgáknál pedig, ha "csak egy órával előrébb lennék már". Minden csak nézőpont kérdése.

Az idő furcsa, érdekes viszonyítási alapot ad. Amikor kicsik vagyunk, mind felnőttek akarunk lenni. Amikor észrevétlenül szaladnak az évek és felnövünk, mind újra gyerekek... Nemrég még úgy nézelődtem az üveggömbök és fenyődíszek közt az üzletekben, hogy "még csak november közepe van, hova sietnek a karácsonnyal ennyire?"

Azóta csak teltek a napok, minden ment a maga menete szerint. Munka után haza, főzni, talán egy sétát tenni, beszélgetni, és már alszik is az ember lány... Sehol még egy doboz, amit a karácsonyfa alá tehetek, sehol egy finom mézeskalács, csak azt veszem észre, hogy megint eltelt egy újabb nap... És én megint nem írtam.

Eldöntöttem, hogy ennek véget fogok vetni, amit szeretek, arra időt szánok, arra sort kerítek, mint, például a családomra. A barátaimra. A szeretteimre. Az állatkáimra. A blogolásra. A fotózásra. A tornára. Az olvasásra. A karácsonyi készülődésre. A múzeumokra. A kiállításra.

És, ha már kiállítás és múzeum. :) Anyuval csináltunk egy Anya-lánya randit. Megnéztük a váci múmiákat, mielőtt elvitték volna őket, és a Benczúr-kiállítást is. És eközben végig beszélgettünk. Rengeteget. Szeretek Anyuval múzeumba járni, mert nem siet, nem rohan, időt szán mindenre, mindent feltérképez, megfigyel, és mindig tud valami újat, okosat, számomra meglepőt mondani.

A csodálatos kiállítások után, amikor lelkesen kocogtunk a kabátunkért a ruhatárba, hogy induljunk tovább vásárolni az Árkádba, egy hihetetlenül aranyos dolog történt. :) A Móra Ferenc Múzeum vezetője hozott egy nagy tálca zsíros kenyeret, amin őrölt, piros paprikával voltak rajzolva csillagok, fenyőfák, macik, és megkínáltak bennünket.

Nem tudom, utoljára mikor esett ilyen jól zsíros kenyér. :) Anyuval összemosolyogtunk és vettünk egyet-egyet. Ezután még boros teát is kaptam. :) Számomra az a leginkább meglepő, hogy ez a mai világban sajnos nem jellemző. Sem ez a magas fokú közvetlenség, sem ez a kedvesség és önzetlenség... El nem tudom mondani, mennyire jól esett, milyen örömmel fogadtuk a kedvességüket. :)

Ha másért nem, ezért megérte felkelni, hogy ennyi jót kaptunk. :) Szeretnék én is így élni, ilyen ember lenni. Mert jónak lenni jó. És adni is jó. Szívből, szeretettel. :)

Remélem csodálatosan telt a hétvégétek és elnézitek nekem, hogy tartottam egy hosszabb szünetet. Végre visszataláltam önmagamhoz, így várhatók a további bejegyzések. :) Csodálatos hétkezdést kívánok mindenkinek. :)

a Macsek =(^.^)=

My first... :)

Hello Christmas :)

From my Mommy <3 :)

I love these foggy mornings...

Arthur :)

Az idei első hó :)

Tigrissel <3

Night snack <3

Winter wonderland

<3 :)

Szundi-cica :)

A szarvas

I love it... <3

2013. november 18., hétfő

Közös post a Farkassal :)

Volt szerencsém a Kedvesemmel megnézni a Szegedi Kortárs Balett előadásában egy fantasztikusan pulzáló, lebilincselő, döbbenetesen impulzív előadást, a Rítust. Ezúton is köszönöm a Tagoknak és Juronics Tamásnak, hogy a részese lehettem, akár, csak, mint néző. :) Egy új világ nyílt meg előttem.

Rítus

Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkciója. Táncjáték két felvonásban.

,,A természetes, a nyers erővel és hittel teli élet mindig helyet követel. Ha kell, eltörölve kifinomultabb, „túlcivilizált” kultúrákat. Majd azok maradékán, romjain új rítusokban építi magát. Mígnem maga válik hasonlóvá az általa eltaposott világhoz. A körforgás állandó. Mindig jön újabb generáció, újabb horda. Rítusaik pedig segítik az adott közösség tagjait, hogy kontaktusba léphessenek a hitük lényegét és kultuszuk tárgyát jelentő transzcendens valósággal. Emberi és isteni énünk küzdelme végtelen és feloldhatatlan.”

Rítus

Vajon ki ismeri saját rítusait, a társáét, a családjáét, egy-egy közösségét, egy országét, avagy a világét? Vajon akarjuk-e ismerni egyáltalán? Az őserő, a mindent elsöprő energia, akarat, vagy bármely természetfeletti erő tud-e újjá születni? Erre adott válaszunk: igen. De tényleg ismerjük, akarjuk ismerni őket, ezek hatalmát, melyek mi magunk is vagyunk? Akarunk-e egyáltalán megújulni? Próbálunk-e sokszor üres sémákon túlmutatva jobbá, netalán „rosszabbá” (kevésbé jóvá) válni, ezzel generálva a jövőt magunkban és civilizációnkban? Persze a válasz erre is igen. Talán meg is próbáljuk, de a valóság sokszor mégis egy szánalmas kis ömlengés, lekezelő kérkedések gyűrűző sorozata. Utunk körforgását sokszor a hiábavalóság emészti fel. Így egy-egy rítus töri szét, zúzza porrá eszméinket, láncainkat, melyek eddig gúzsba kötve tartottak bennünket, majd felépítik az újat, a „szebbet”, a jobbat, kecsegtetőbbet, hamisabbat... S megkezdődik a soha véget nem érő örök körforgás.

A tánc felszabadít, életet ad, lelket, súlytalanságot, elfeledteti veled a rítusaidat, levetkőzöl és meztelenül, csupaszon állsz magad előtt. Igen magad előtt, hiszen elsősorban önnön egod leküzdése a cél, a saját magad által állított korlátok ledöntése, a magad szabta határok áthágása. Majd felöltözöl szépen, ruháidat kisimítva, rendezve, lassan, kialakítva új szokásaidat, normáidat, a társadalmi elvárások mentén, ismét megfelelve azoknak. De a művészet ismét lecsupaszít majd, s esélyt ad a szárnyalásra, egy új, talán az eddigieket is meghaladó egyetemes élet megélésére. Ki tudja...

Nézd meg, mert megérdemled, hogy lecsupaszodj, s tisztán kiemelkedj önmagad „mocsarából”, a fény felé törve elhagyd saját magad árnyékát.

Nézd, érezd, értsd, vagy csak élvezd, de ne hagyd ki.

Pár fotó "bemutatónak":

További fotók A Farkas oldalán.

2013. október 26., szombat

Társadalom...?

Mivel sajnos személyes tapasztalattal rendelkezem, így úgy érzem, írhatok róla. Tényleg ez a mai társadalom? Társadalom ez, vagy csorda? Tényleg tudunk gondolkodni, érezni, vagy csak a csordaszellem, vagy ösztön hajt bennünket éppen? Szabad érezni a mai világban? Mi a helyes, vagy éppen helytelen?

Ez egyénenként változik. Helyes, vagy helytelen? Senki nem tudja megmondani, minden egyéni normáktól függ. Az otthonról hozott dolgoktól, valamint a neveltetésünktől. Attól, hogy mi magunk milyen életet élünk. Milyen magas az ingerküszöbünk? Milyen a lelkünk?

Van, akinek gazdag. Aki tele van életörömmel, szeretettel, vidámsággal. És van, akinek "nincs lelke", megkeseredett, ott rúg másokba. ahol csak tud. És akkorát, amekkorát csak bír... Véletlenül sem enged magához közel senkit. Sőt. Mindenkit ellök. A kérdésre, hogy miért, valószínűleg soha nem kapunk választ, így a dolog megértés hiányában mindig bennünk lesz.

Vajon Nekik, ezeknek az embereknek jó így élni? Szerintem sokkal szegényebbek, mint azok, akik képesek örülni a napsütésnek, a kellemes nyári szellőnek, az ősz csodás színeinek, vagy éppen egy finom kávénak, egy aranyos, megmosolyogtató képnek. Ezek az apró örömök nagyon is kellenek a mindennapjainkba. Ösztönöznek, hogy előre-előre-előre, mindig csak előre szabad nézni és haladni. Nem érdemes megállni, leragadni valahol...

Ezzel nem arra célzok, hogy nincsenek az emberek életében nehéz, sokszor tragikusnak tűnő, lehetetlennek érződő helyzetek. Mindenki küzd valamivel, cipeli a maga keresztjét. A kérdés csak az, meddig ragaszkodunk hozzá? Ha elfáradunk a cipelésében, általában akkor ébredünk rá, hogy ideje lerakni a mázsás súlyt. Ideje továbblépni, a megoldást keresni. És sokszor ez könnyebb, mint amilyennek látszik. Mint, ahogy hosszú időkkel előtte gondoltuk.

Azt nem tudom megállapítani, hogy melyik személy ösztönlény, s melyik érző. Sajnos ebben nem vagyok jó, mindig hiszem, hogy mindenki kedves és jó. De nem. Sajnos tele a világ gonoszsággal. Éppen annyival, mint amennyi örömmel, nevetéssel. Talán. Szeretném remélni. Így lehet remélem a világot egyensúlyban tartani. És most mondhatja bárki, hogy naiv vagyok. Elismerem. Szeretek ilyen téren az lenni, szeretnék az is maradni.

Mindannyiónknak kell egy kis szelet gyermek a lelkébe. Az, akik valaha, sok évvel ezelőtt voltunk. Aki még csintalanságokon törte a fejét, aki, ha valami fájt neki, ki merte mutatni. Nem szégyellt sírni, nem szégyellt segítséget kérni. Nem akart mindenáron erősnek látszani. Kell az ártatlanság, akárhány évesek is legyünk, akármennyire is felnőttünk... Szükségünk van rá, mindenkinek...

Sokszor érzem úgy, főleg így ősszel, hogy szeretnék kiülni egy hegytetőre és csak nézni a természet haldoklását. Azok a csodás színek. Az az illat. A természet aludni tér. Idilli körülmények... Talán sok dologra megkapnám a választ. Talán... Addig pedig hiába forgatom a gondolataimat. Sajnos nem tudok rájönni. De kiírni jól esett. Talán segítettem másoknak.

Csak, hogy a jót se hagyjuk ki, mert volt az is szerencsére bőven. Október 23. Csodálatos volt. Napsütés, meleg, és két fantasztikus helyszín. Sosem hittem volna, hogy a szabadkígyósi kastély ilyen hatalmas és szép. Bár sajnos, csak a kertbe jutottunk be. De az a kert...

A színek, az illat, a simogató napfény, a hangulat, a kis hidak, az a csodálatos érzés... Némi képzelőerővel nem volt nehéz az egykori tulajdonosok helyébe képzelni magam. Lovagolni a birtokon a hulló levelek közt a csodás, langyos, utolsó őszi sugarakban...

Nekem valahogy ez különösen vonzó dolog. Szeretem a kastélyokat, a hatalmas birtokokat. Csodálatos program volt. Utána jött egy kicsit társaságibb élmény. :) Gyula. Imádom. Eddig nem szerettem, de most valahogy egészen más arcát mutatta a város.

A napfényben úszó kis utcák, a sok víz és híd... Nem hiába a vizek városa. :) És az a csodálatos séta... Nem lehet szavakba foglalni, át kell élni. Ilyen időben, nyugalomban, békében... Idilli nap volt. Még lovakat is láttam a birtokon. :) Hát ki akarna ennél többet??? Én maximálisan kiélveztem és csodálatosan éreztem magam. :) Hálás vagyok érte, hogy megélhettem. :)

Hamarosan hozok tökfaragós, halloween-tökös képeket. :) Már alig várom! :) Addig is csodálatos, pihentető, meleg, napfényes hétvégét kívánok Mindenkinek! :)

a Macsek =(^.^)=