2014. január 12., vasárnap

Vegyük észre!!!

   Vegyük észre, ami körülöttünk zajlik!!! Vegyük észre, hogy ki az, aki segítségre szorul. Aki rád szorul, rám, és rá! Ne legyünk szemellenzősek. Járjunk nyitott szemmel!!! Ne akarjunk úgy tenni, mint, ha minden a legnagyobb rendben lenne a világban, mert nincs!
   Vedd észre az utcán a hajléktalant, aki nem azért került az utcára, mert alkoholista, drogos, vagy gyógyszerfüggő. Vedd észre az idős nénit, bottal a kezében, a bevásárlókocsijával, aki a járdaszegélyen áll a gyalogátkelőnél, segítségre várva. Vedd észre a vakot, fehér bottal a kezében. Vedd észre azt, akin nem látható.... Vedd észre a depresszióst. A magányost. A magára maradottat. És nyújts Nekik segítő kezet, ha megteheted.
   Ne zavard el. Ne tégy úgy, mint,h a ott sem lenne. Igen, tudom miről beszélek. A szüleim rákosak voltak. Szerencsére mindketten meggyógyultak. De ehhez nem napok kellettek. Hónapok, évek, évtizedek. És nem kevés kitartás, megértés, türelem, tolerancia. Mindkettőt más korban éltem meg: gyermek, és felnőtt fejjel...
   Édesanyámnál még kislány voltam, gyerek. Borzasztó látvány volt a sok cső, az első ijedelem, a kórházi szagok. Csak az zakatolt a fejemben, hogy: "Ugye nem veszítem el Őt? Ugye megölelhetem még? Ugye haza fog jönni? Ugye velünk marad? Hiszen Ő az én Anyukám, sebezhetetlen, erős, rendíthetetlen." És haza jött. És meggyógyult.
   De egy 6 éves gyerek szemében ez egy tragédia. A látvány, a tudat, az érzés. Emlékszem, ott segítettem, ahol csak tudtam. És bíztam, vártam, reménykedtem. Ahogyan Édesapámnál is. Az Ő betegségét már felnőtt fejjel éltem meg. És ha összehasonlíthatom: ugyanannyira ijesztő volt, ha nem ijesztőbb. Hiszen a tudat, hogy elveszíthetem Őket, még erősebb volt. A rettegés, a félelem, a tehetetlenség még nagyobb. Nem tudtam elterelni a figyelmemet, sem mások, ahogy kiskoromban. Teljesen "tudatomnál voltam".
   És szerencsére Ő is meggyógyult. De nem kevés segítség és tolerancia kellett az én részemről sem. Egy beteg ember indulatos a tehetetlensége végett. Dühös, mert nem tudja a miértjét a dolgoknak. És retteg, ahogyan a hozzátartozói is. De együtt, ha nem lépünk át felette, hanem helyén kezeljük a dolgokat, mindent meg lehet oldani. Csak nem szabad úgy tenni, mint, ha minden rendben lenne. Mert nincs. Törekedni kell a legjobbra, de meg kell élni, fel kell dolgozni, át kell gondolni. Addig képtelenség bármit is tenni. A rémület és a tehetetlenség sokszor verhetetlen kettőse. A tudatodat, a lelkedet, és a testedet is. 
   Bence az, aki sűrűn jár a fejemben, aki mindig eszembe jut, hogy Ő nem adta fel! Ahogyan a mellette állók, a családja, barátai, ismerősei, és ismeretlenek sem! Ha tehetitek, vessetek egy pillantást az oldalára. Hihetetlen akaraterővel bír egy a fiatalember. Vajon hány emberben lenne ennyi??? Bence és a szüleim történetei alapján eszembe jutott egy ötlet, amit nemrég láttam.
   Úgy döntöttem, idén én is egy projektet kezdek. Nem gyűjtök, nem kérek. Csak megpróbálom felhívni a figyelmet. Az év minden hetében egy fotót készítünk rólam egy rózsaszín tütüben. Lehet tél, vagy nyár, hó, vagy tűző napsütés. Lehet, hogy a fotók vidámak lesznek, vagy elgondolkodtatóak. Sírni fogok, vagy nevetni. Lehetetlen fotó lesz, vagy nagyon is közhelyes. De talán eljut az emberekhez, felhívva a figyelmüket arra, hogy nem tehet más az egészségünkért. De mi igen. És tehetünk egymásért, valamint azokért, akiknek szükségük van ránk. Remélem, ha mást nem, de elgondolkodtok rajta. 
   Csodálatos hétvégét kívánok nektek. Már, ami még hátra van belőle. :)

a Macsek =(^.^)=

Fotó: A Farkas







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.