Kin még sötét van, a köd kezd leszállni, és senki nem jár az utcákon. Szeretek ilyenkor gép elé ülni, és nézni a szebbnél-szebb képeket, beszívni az előttem gőzölgő, friss, forró kávé illatát. Szeretek ilyenkor felébredni, mert úgy érzem, nincs más az egész világon, csak én. Ilyenkor egy önmagam lehetek, nem kell nézni, hogy végigmérnek-e az utcán az emberek, vagy nem kell megfelelnem senkinek... Normáknak, elvárasoknak, társadalmi nyomásnak... Csak létezni.
Szeretek elmerülni a gondolataimban, és nem csinálni semmit közben. Néha belekortyolni a kávémba. És csak írni. Érzésekről, gondolatokról, bármiről, ami bennem van. Nem törődve senkivel és semmivel. Csak magamra szánva ezt a kis időt, amíg minden csendes, alszik a város, és benne az emberek. Egy cica sincs a fagyos utcákon, nem kóborol a deres fák alatt egy kutya sem. Csak állni az ablakban, és nézni a kék fényben úszó utakat. És én csak ülök a kávémmal szemben.
És nézek... Gondolkodok, figyelek, megfigyelek. Magamat, másokat, mindenkit és mindent. Tudva, hogy nem fog sütni ma a Nap, mégis várva rá. Várva, hogy narancs fényben ússzon az udvar, finom árnyékok játékát figyelve mosolyogni a cicák játékán.
Csak lebegni. Nem stresszelni, idegeskedni, görcsölni. Lebegni, mint, ha csak én lennék egyedül a világban...
Képeken: Én
Fotó: Farkas Attila - Farkas Foto
Smink: Kapus Krisztina
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.